Hídász Hugó nagy szaktekintély volt az építészmesterségben. Ő volt az egyetlen hód, akinek sikerült gátat építenie a Nagy Patakra.
Eszter, a csiga különös ötlettel fordult hozzá egyik nap. Megkérte, építsen neki egy nagyobb házat.
– Hódolatom, kedves Eszter! De neked épp akkora házad van, amekkorára szükséged van. Se kisebb, se nagyobb.
Cincér Cecil talált egy gyönyörű, színes gombot. Nagyon megörült neki, rögvest fel is fűzte az egyik csápjára. Büszkén illegette-billegette magát a többiek előtt.
– Igazán csinos vagy, Cecil! – dicsérték az állatok. – Honnan van ez a szép gomb?
– Találtam az ösvényen – mondta Cecil.
Egy eldugott kis házikó félreeső kamrájában, egy ottfelejtett lyukas sajtban lakott Pierre, a sajtkukac.
Olyan régóta lakott ott, hogy már arra sem emlékezett, mikor és hogyan került oda. Sőt, semmi sem derengett neki a sajton kívüli világból.
– Vajon léteznek más sajtok is? – tűnődött. – És ha igen, vajon olyan csodálatosak, mint az enyém?
Akik valaha beleolvastak a meséimbe, láthatták, hogy általában valamilyen társadalmi jelenségre is reflektálok, sőt időnként társadalomkritikát is becsempészek (persze csak annyira, hogy az ne zavarja a mese dramaturgiáját). A mese és a valóság közötti különbség, ami miatt mégis érdemes a mese törvényszerűségein belül maradni az, hogy míg a mesevilágban a jó és rossz határozottan megkülönböztethető egymástól, addig a való életben semmi sem fehér vagy fekete. A gyerekek még végletekben és egyszerűsítve látják a környezetüket, ezért is van szükségük a tiszta fogalmakra ahhoz, hogy következtetéseket vonhassanak le a világról.
Kórica egész álló nap kedvenc virága után kutatott, de hiába repkedett a mezőn keresztül-kasul, egyetlen csenevész kis pitypangot sem talált. A Nagy Bozót szélénél járt már, amikor hirtelen megtorpant és elgondolkodott.
– Talán bemehetnék. Csak most az egyszer!
Ritkán járt errefelé, mert a Nagy Bozót túlsó oldalán fekvő tisztás közkedvelt helye volt a hírhedt Döglégy Gedeonéknak, akiknek legkedvesebb elfoglaltságuk az volt, hogy gúnyt űzzenek a náluk kisebbekből.
Kórica egy darabig morfondírozott magában, hogy átmerészkedjen-e a tisztásra, amikor fejében egyszer csak felcsendült Éti Papa mondása, mely szerint „aki mer, az nyer”, így hát végre minden erejét és bátorságát összeszedve, átrepült a bozóton túlra.
Ahogy körülnézett, több pitypangot is meglátott a magasból, ám amiként számított rá, hamarosan Döglégy Gedeonék is feltűntek a tisztás egyik szélében. Szerencsére egyikük sem figyelt fel Kóricára, mert épp az egyik ifjú legyet heccelték.
Kórica előtt elhomályosodott a világ. Hiába pislogott, sehogy sem sikerült megszabadulnia a porszemtől, amit az imént a szemébe fújt a szél.
– Jaj! Most mit csináljak? Már semmit sem látok!
Persze a pitypangmagnak esze ágában sem volt megállni, hogy készségesen kivárja, míg Kórica kitalál valamit. Gyorsan kellett hát mérlegelni.
– Ha tovább megyek, akkor eltévedhetek, de izgalmasabb lesz az utam. Ha elengedem még most a pitypangmagot, akkor kisebb eséllyel találok ötpöttyös katicát, de biztosan hazatalálok.
Miután úgy döntött, hogy a katicalakban éjszakázni mégiscsak csábítóbb, mint vadidegen helyen elhagyatva bóklászni, elengedte a pitypangmag szárát, és szárnyait kitárva óvatosan a földre ereszkedett.
A porszem még mindig iszonyatosan szúrta a szemét. Hiába is próbálta kidörzsölni, a porszem sehogy sem akaródzott kiesni. Kórica észre sem vette, hogy nincs egyedül, csak amikor valaki megbökdöste a hátát.
– Segíthetek?
– Segítsééég! – kiáltotta Kórica már harmadszor, de senki sem válaszolt. A mező már olyan messze volt, hogy nem látszott nagyobbnak egy katicapöttynél. Már rég elhagyta a dombtetőn álló legmagasabb fát is, sőt, egy felhőn is túl volt már, de a szél csak vitte-vitte, hajthatatlanul, egyre magasabbra és magasabbra.
Kórica már bánta, hogy a legnagyobb pitypangmag szárát ragadta meg a réten. Ezek ugyan messzebb szokták vinni, mint a kisebbek, de sokszor kiszámíthatatlanok, és irányítani is nehezebb őket.
– Segítsééég! – kiáltotta újra, ám akkor hirtelen talajt ért a lába. Valami puha és selymes dolog volt, de ahhoz túl kemény, hogy felhő legyen. – Ezek tollak – állapította meg. – Egy madár mentett meg!
Végre újra kisütött a nap.
Délutánra már a pitypangmagok is megszáradtak a réten, Kórica nagy örömére.
Nem mintha rosszul jött volna az eső. Elűzte a hőséget, ami miatt az elmúlt héten szinte egy szemhunyásnyit sem aludt. Ráadásul odakint a szúnyogok épp ebben a pár napban kaptak kedvet az éjszakai dorbézoláshoz, aminek idegesítő zümmögésükkel hangot is adtak. Tiszta szerencse, hogy a nyári zápor az ő mulatozási kedvüket is elverte, így Kórica végre-valahára rendesen ki tudta magát pihenni.
Már rég nem utazott távolabbra a mező szélénél, ezért elhatározta, hogy ezen a napon hosszabb útra megy. Kiválasztott egy szép, sértetlen pitypangmagot, belekapaszkodott, és elrugaszkodott a talajtól. A szél pedig vitte, erdőkön és mezőkön keresztül, egy hatalmas városon át, háztetők és templomtornyok fölött, be egy sűrű erdő terebélyes fái és ágai közé. Puha és meleg helyre érkezett.
Többen szóvá tettétek, hogy nem folytatom a blogomat, vártátok az újabb mesét, mindhiába. Miért nem írtam mesét az elmúlt hónapokban? Khm… írtam. Miért nem tettem fel a blogra? Egyrészt nem illeszkedett volna a Kórica kerettörténetébe – sem tematikailag, sem terjedelmileg – másrészt pedig egy pályázatra készültem vele, testvéremmel együtt, aki illusztrálta, illetve könyvtervet készített hozzá.
Már többedik alkalommal rendezték meg Magyarországon az Aranyvackor mesepályázatot, ami a tehetséges író-illusztrátor párosokat hivatott felfedezi, illetve pályára segíteni. Nagy reményekkel jelentkeztem én is, grafikus végzettségű testvéremet pedig (évek óta reklámgrafikával, animálással foglalkozik) megkértem, hogy készítsen rajzokat és könyvtervet a mesémhez.
Mivel együtt nőttünk fel, ugyanazokon a történeteken aludtunk el esténként, ugyanazokat a mesekönyveket lapozgattuk és szerettük, tudtam, hogy az a képvilág, amit megálmodik majd a mesémhez, nagyon hasonló lesz ahhoz, ami írás közben az én fejemben született. Nem csalódtam, testvérem gyönyörű illusztrációkat készített, már csak az volt kérdéses, hogy a szövegem, többszöri átnézés és javítgatás után, képes lesz-e szakmailag megugrani azt a bizonyos elvárt szintet.
Egy napfényes reggelen Kórica elhatározta, hogy kitakarít a katicalakban. Nem sok kedve volt hozzá, de a többiek a környéken már mind túl voltak a tavaszi nagytakarításon. Kórica volt az egyetlen, akinek mindig akadt valami fontosabb elfoglaltsága a háztartásnál.
– Mindjárt itt a nyár, én pedig semmit sem csináltam még a kóricáláson kívül – gondolta magában. – Nincs mese! Rendet kell raknom!
Ezzel nekifogott, hogy kipucolja a felhalmozott lomokat a katicalakból. Volt ott minden: tavalyról maradt száraz harangvirág szirom, tornyokban álló mosatlan edények, elhullott légyszárny (az meg hogy került oda?), valamint egy málladozó csipkebogyó, ami ezidáig kényelmes ülőhelyként szolgált Kórica számára, mostanra azonban kellemetlen szagot árasztott magából. Kórica egy darabig kitartóan rendezgette holmiját, de ahogy teltek a percek, egyre jobban elkalandoztak a gondolatai. Képzeletében a mező fölött repült és ízlelgette a frissen nyílt virágok illatát. Élvezte, ahogy az erősebb fuvallatok meg-megpörgetik a levegőben, majd újra lágy ringatással kényeztetik. Aztán a föld felől ismerős, egyre erősödő és egyre zsörtölődőbb hangokat hallott. Hát persze, hogy már megint a tücskök és a hangyák vitatkoztak egymással. De Kórica csak nevetett rajtuk. Hogy ezeknek mindig van valami bajuk! Bővebben…
Kórica világa, avagy 